Amikor megszületünk, egészen kicsi világra nyitjuk ki a szemünket. Időbe telik, mire a fény játéka helyébe arcok lépnek, azután alakok, majd így tovább. Agyunk fejlődésével párhuzamosan aztán látásunk is tovább tágul. Világunkat pedig már nemcsak térben, de időben is kezdjük érzékelni. Igaz, egy ideig ebben még csak a „hányat kell aludni addig” mértékegységet ismerjük. De egyre inkább értelmet nyer a HOLNAP fogalma, majd az azután, és így tovább. S lassanként otthonra találunk az időben is, mire felnövünk.
Vagy mégsem? Hiszen hányan élik le életüket egy nagy rohanásban, végestelen-végig versenyt futva a fogyó idővel. Ami mindig kevesebbnek látszik, mint amire szerintük szükség lenne. Mások ellenben szinte pazarlóan bánnak vele. Minek annyira sietni? Hiszen akkor semmit nem látunk az életben. Csak kifutunk belőle. Meggyőződésem szerint az idő valódi jelentősége azonban mélyebb ennél. A HOLNAP az maga a REMÉNYSÉG. Hogy van értelme az életnek. Van, a tervezésnek és a megvalósításnak. S úgy hisszük, ha ezt megértettük, az a teljes biztonság, ami mindig velünk marad.
Már őszülő fejjel kellett meglátnom mennyire nem így van ez. Ki ne hallott volna közülünk a nagy angliai vonatrablásról, amely a maga korában, a múlt század derekán elhíresült témává vált a közbeszédben. Az esetről film is készült, amely nézők millióit csalogatta a mozivászon elé. Igazán azóta sem tudta, senki olyan, ezt az ismertséget elorozni az elkövetőktől, aki a görbe utakat kedveli. Annak ellenére sem, hogy a banda tagjainak többségét idővel elfogták és rács mögé küldték. A legnagyobb RABLÓ azonban mindmáig szabadon garázdálkodik. Ha nem is ebben az idézett történetben.
Kép forrása: Wikipédia
Sátán, akinek céltáblája nem más, mint a saját HOLNAP-unk. Hogy nem véletlen az életünk. Egyikünké sem. Annak Felülről való értelme és célja van. Sokáig rúgódoztam a Bibliának Krisztus Keresztjéről való beszámolója ellen. Ugyan mi értelme van ilyen szenvedésnek? Mitől lenne fontos ez az én számomra? Egyedülállóan fontos. S azt vettem észre, bár olvasom a Szentírást, járok többféle keresztény közösségbe, még missziózom is, nem is keveset. A HOLNAP-om mégis egyre csak zsugorodik. S valahol az is felsejlett, ezzel együtt nincs valódi Reménységem. Félek a haláltól. És még annyi minden mástól is.
Úgy esett, hogy gyerekekkel beszélgettem a közelmúltban Istenről, a Bibliáról. Egyikük rákérdezett, a gyerekek kendőzetlen őszinteségével: Akkor maga hívő? Ott és akkor igennel válaszoltam, de ott volt bennem a „de”. Valóban az vagyok? Akkor épp egy bibliaismereti vetélkedőre készültünk közösen ezekkel a lurkókkal, melynek témája Lukács evangéliuma volt. S nem voltam benne biztos, hogy olyan nagyon akarom az utolját, Krisztus szenvedésinek a leírását is elolvasni. Olyan gyenge voltam hozzá. Azonban csoda történt. Megragadott benne az az egyetlen mondat, amit Lukács, a történetíró így ad vissza a revideált fordítás szerint: „Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment.” (22,39)
Jézus ettől az egy mondattól számomra főszereplővéjé vált az evangéliumnak. Akit nem kényszerít senki, nem tanácskozik senkivel, de rálép a számára kijelölt útra, mert ez az Ő Atyjának az akarata. S mindezt az eljövendő szenvedést nem önmagáért, hanem másokért, de legfőképpen MIATTAM, HELYETTEM és ÉRETTEM teszi. S hogy mindez megtörtént. S ez végérvényesen elég. Számomra is ELÉG. Mert az Atyának is elég volt ez! Nem kell már küzdenem érte, kínkeserves akarással újra és újra nekifeszülni, csak belépni abba és benne maradni. S ebben benne van a MÚLT, a MA és az ELJÖVENDŐ HOLNAP. Számomra is. Egy bölcs keresztény így fogalmazta ezt meg, amiről most írtam összefoglalóan: Mielőtt megragadnád Krisztust, engedned kell, hogy Ő ragadjon meg TÉGED. Az Igén keresztül! Tapasztalatom szerint sokunkkal ez csak akkor történik meg, amikor végére érünk a saját erőnknek. De hála legyen érte, hogy megtörtént és megtörténik ez ma is, sokakkal. SDG.
