Emlékezetem szerint szinte mindenki, aki a környezetemben élt gyermekkoromban, felemlegette az okosságomat. Nem hallgatva el azt sem, bizony meglehetősen rossz magaviseletű vagyok. E kettő kombinációja talán nem is annyira ritka jelenség ma sem. Szüleim magasra tették a mércét iskolás koromban. Az ötös az igen, a négyes már csak "hát", attól lejjebb pedig az "ejnye" különböző fokozatai következtek. A testi fenyítéssel bezáróan. Amit igencsak igyekeztem elkerülni, a magam esze szerint. Például hazafelé menet egy kis radír segítségével az egyesből négyes fabrikáltam, odafelé meg újra átírtam egyesre. Persze, néhány nap után kilyukadt az ellenőrző lapja. S jött a számonkérés. Azt hiszem már ebben a koromban megalapozódott bennem a kudarctól való ódzkodás. S a megszégyenüléstől való félelem, ami azután végig kísérte felnőtt koromat is. Mikor nem engem zavar a kudarc, hanem csak másokra nézve akarom azt kikerülni, megúszni. A Biblia nem tiltja meg a gyermekek testi fenyítését. De minden szülőnek térden állva kellene azt elkérnie felülről, nehogy többet ártson vele, mintsem használjon.

A megúszni akarás azután egyre terebélyesebbé vált az életemben. Mind többről-többre lettek a titkaim, csakhogy elkerüljem valahogy a nyílt színen való felelősségre vonást. Általános iskola végén pedig már ki akartam szabadulni az otthoni zártságból, lehetőleg minél messzebbre. Ezért választottam a nyolcvan kilométerre lévő nagyváros műszaki középiskoláját, a közelünkben lévő hasonló helyett. Vállalva ezzel a kollégiumi lét sokféle előnyét és persze hátrányát. A kinti világ pedig beszippantott, mint oly sok más fiatalt is, akik mélyebb erkölcsi alapok nélkül kikerülnek a szülői ház és a szűkebb környezet védelméből. Ezekre az évekre az induló okosságom valamelyest devalválódott. Hiányzott mögüle ugyanis a kitartó, szorgalmas tanulás, ami rendszerbe foglalja, keretet ad a tudásnak. A sikert akartam, de tenni érte – sok területen – túlságosan fárasztónak tűnt. Elkanyarodtam hát a kis befektetés – nagy haszon hamis csillogású elve felé, ebben látva hőn áhított szabadságom megőrzését. Tanáraim többsége úgy hiszem fellélegzett, amikor végre elváltak útjaink. A kollégiumi nevelőkről nem is beszélve.

Ezek után érthető talán az a nagy "heuréka" öröm bennem, amikor – ha nehezen is, de – felvételt nyertem a miskolci műszaki egyetemre. Ahol még inkább szükség lett volna a tanulásba való nagyobb befektetésbe. Ez azonban nekem továbbra sem ment. Egy év után meg kellett válnom ettől az intézménytől. Mégis, ma is felér számomra egy kisebbfajta csodával, hogy így is eljuthattam azután egy műszaki főiskolai oklevélig. Isten mérhetetlenül sokat adott nekem, hogy nem tudtam azt teljesen elherdálni, ezzel a hozzáállással sem. Ezekben az években próbálgattam a másik nemmel való közeli kapcsolatot is. Mindig hűséget ígérve, de azt valójában sosem tartva meg. Ha feltűnt a látóhatáron egy másik, aki talán jobb lesz nekem, hideg szívvel szakítottam a régivel. Ami bizonnyal igen fájdalmas volt neki, de talán – mai eszemmel – elébe ment a még rosszabbnak.

Így talált rám az a vizsga azután, – a húszas éveim második felében a felsőbb tanulmányok befejezése után –, amin át is mehettem volna, de sajnos nem így történt. Kihullott az életemből valaki – váratlan és tragikus módon lezárva a földi létezését -, amit nem voltam képes feldolgozni. Háborgásomban arra jutottam: jobb annak, aki nem szeret. Azt nem éri ilyen fájdalom. S úgy láttam akkor, lehet ezen az úton is járni. Letéve a szeretet "terhét". Ha tudtam volna, mi vár rám így, ezen az úton... E világ fejedelme azonban nem szereti, ha belelátunk az ő birodalma kulisszatitkaiba. Csak kihasználja a helyzet adta lehetőséget. Némi foglalkozásbeli vargabetűk és két évtized rendőri munka után eljutottam arra a pontra, már nincs ami megrázzon. Nincs, ami indulatba hozzon. Csak úgy teszek, mintha lenne... Közben született két szép fiúgyermekünk akkori párommal. Akiket szeretni akartam. Mégis, minden olyan sutára sikeredett. Azután elváltunk az én kezdeményezésemre. Hátrahagyva sok keserűséget, sok csalódást, és persze szép és béke illatú örömöt is. Amiknek az értékét akkor nem voltam képes a helyén látni. Harminc év távlatából már úgy-ahogy értem: Valódi elköteleződés nélkül – részemről – nem is végződhetett másként ez a házasság. Mivel, már az alapok sem Isten szerinti rendben rakattak le benne. Innen pedig vittem tovább magammal az ürességemet.

Azt híve, majd egy új kapcsolat betölti. Hiszen megtaláltam az igazit. De, nem így lett. Ez elég hamar kiderült. Akkori párom azonban néhány év múlva belekerült egy vonzásba. S azzal jött haza egy lelki tartalmú hétről: Megismerte Jézust, mint az ő Megváltóját. S ezentúl neki szeretne élni. Röviden válaszoltam neki: Tégy úgy, csak engem hagyj ki belőle. Persze nem így lett. A tűz engem is „megperzselt”. Elkezdtem hát gyülekezetbe járni vele. Fogadalmat is tettem egyházunk rendje szerint. S össze is házasodtunk „az Úr színe előtt”. Egy lelki héten kaptam mindehhez egy érintést, onnan felülről. Minden rendben levőnek látszott hát, egy ideig. Két ember, aki végre révbe jutott. Járnak szorgalmasan templomba, adakoznak, missziói szolgálatba járnak. Isten látta talán egyedül, hogy egyikük valami okból, de nem „szív szerint”. Akkor még én sem láttam a mélyebb okokat, csak valahol belülről éreztem, ez így nem az igazi. Akiknek pedig feltártam a nehézségeimet, úgy látták, előbb-utóbb rendbe jövök majd. A megfelelni akarás (?) azonban elegendő erőnek bizonyult ahhoz, hogy így is kitartsak.

Azután egyszer csak végére értem. Huszon pár év év után. Elfogytam. Már nem tudtam merre van az előre. Hátra meg – Isten kegyelméből – nem vitt a lábam. Vegetáltam. De azért igyekeztem elkerülni valamit, ami ott feszült előttem: Eddigi útjaim teljes csődjének beismerését. S ezzel kiszolgáltatni magam egy személyesen kevéssé ismert Hatalomnak, csak mert Ő mondja. Akkoriban került a kezembe Bonhoeffernek, a nagy német evangélistának a Követés című műve. Ami felkavaró diagnózist mutatott az én követésemről. Próbáltam, hát korrigálni. De, egyre rosszabb lett csak. Egész felnőtt korom úgy telt el, hogy mögé akarok látni a dolgoknak. Engem nem lehet csak úgy „palira venni”. S azt ismertem fel egy idő után: Már a Bibliát is így olvasom. Hol akarnak valamire rábeszélni, akaratom ellenére? A lelki bajok persze hozták a testieket is: Nyugtatók, altatók, szívgyógyszer, stb. Nyomorult egy időszakot éltem meg. Nem részletezem. Csak, ami a lényeg. Bárhogy is süllyedtem, éreztem: Valaki dolgozik az életemen. Nem úgy, ahogy én szeretném, sokszor egyáltalán nincs ínyemre, ami történik velem, körülöttem. De egyre határozottabban körvonalazódott: Tulajdonképpen Istennel harcolok. Vagy még inkább, menekülök Tőle. Ez van minden elesettségem mögött. Győzni szeretnék, a magam módján. Megúszni a csődöt valahogy mégis...

A Biblia azonban igen őszinte könyv. Nem rejti véka alá: aki ezt akarja, megteheti. Nálam nagyobbak, királyok is döntöttek így, az Ószövetség őrzi ennek lenyomatát. Az egyik legsúlyosabb mondat ez talán a Könyvek könyvében, egy bizonyos Jórám nevű uralkodóról: „Elment örömtelenül, és eltemették Dávid városában, de nem a királyi sírba." 2Krónikák 21,20 S felsejlett előttem, ha ez így megy tovább, ez az örömtelen vég vár rám is. Azt hiszem, ekkor kiáltottam Istenhez, immár fenntartások és feltételek nélkül. Segítsen, mert elveszek...

S Ő segített. Ahogy előttem sok millióan megtapasztalták már ennek valóságát. Felfedve előttem (is) Igéje és Szentlelke által a szabadítás helyét, és magát a Szabadítót: Jézus Krisztust. Igen, így van ez. Bizony, majdnem megúsztam ... a Mennyországot (is). De Isten jobban akarta, hogy oda bemehessek egykor majd én is, mint azt valaha is akarni tudtam. Holott, nincs is olyan parancsa a Mindenható Istennek, amit viharos életem során ne szegtem volna meg, sokszor egészen tudatosan. Rólam szól hát ez Ige: "Vannak, akik sötétségben ültek, a halál árnyékában, nyomorultan vasra verve, mert engedetlenek voltak Isten parancsával szemben, megvetették a Felséges döntését. Ezért szenvedéssel törte meg szívüket, elbuktak, nem volt segítőjük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és ő megszabadította őket szorult helyzetükből. Kihozta őket a sötétségből, a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, mert betörte az érckapukat, leverte a vaszárakat." Zsolt 107,10-16

Nálam okosabbak úgy vélik, akik leragadnak az érzelmi megtérés bizonytalan közegében, azoknak sok nehézségen, viharokon kell átmenniük, hogy valóban odataláljanak Isten országába. Talán ez (is) volt az ok. Már nem kutatom. Az édesanya, amikor világra  hozza újszülött magzatát, nem a várandóság, vagy a nehéz vajúdás idejét emlegeti többé. Hanem ujjongva örül, teljes szívével gyermekének. Hiszem, így van ez mindenkivel, aki újonnan születik a Lélek által. S elmondhatom: Az életem mostanra alapjaiban megváltozott. Bár, nem lettem tökéletes. Isten Szentlelke azonban naponként utat mutat a nehézségek között is. Bátorít ha kell, fegyelmez, ha arra van szükségem, de mindenek felett Pártfogómmá lett, aki biztos védelem az ellenséggel szemben. Segít letenni a gyógyszereket is, fokozatosan, ahol kell orvosi közreműködéssel. A legnagyobb pedig, hogy megajándékozott egy új valósággal: Egy vagyok a sok millió testvér között, akik mind Isten gyermekei lehettek életük egy pontján. Most még mindezt sokszor csupán a hit szemén át látjuk teljesnek. De ígéretünk van rá: Ő gondoskodik a célba érkezésről is, az erre rendelt időben, s akkor hitünk látássá válik majd. Örömteli látássá.

Mindazoknak szól most ez a visszaemlékezés, akik barátságukba és szeretetükbe fogadtak engem. Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség mindezért. 

Amikor megszületünk, egészen kicsi világra nyitjuk ki a szemünket. Időbe telik, mire a fény játéka helyébe arcok lépnek, azután alakok, majd így tovább. Agyunk fejlődésével párhuzamosan aztán látásunk is tovább tágul. Világunkat pedig már nemcsak térben, de időben is kezdjük érzékelni. Igaz, egy ideig ebben még csak a „hányat kell aludni addig” mértékegységet ismerjük. De egyre inkább értelmet nyer a HOLNAP fogalma, majd az azután, és így tovább. S lassanként otthonra találunk az időben is, mire felnövünk.

Vagy mégsem? Hiszen hányan élik le életüket egy nagy rohanásban, végestelen-végig versenyt futva a fogyó idővel. Ami mindig kevesebbnek látszik, mint amire szerintük szükség lenne. Mások ellenben szinte pazarlóan bánnak vele. Minek annyira sietni? Hiszen akkor semmit nem látunk az életben. Csak kifutunk belőle. Meggyőződésem szerint az idő valódi jelentősége azonban mélyebb ennél. A HOLNAP az maga a REMÉNYSÉG. Hogy van értelme az életnek. Van, a tervezésnek és a megvalósításnak. S úgy hisszük, ha ezt megértettük, az a teljes biztonság, ami mindig velünk marad.

Már őszülő fejjel kellett meglátnom mennyire nem így van ez. Ki ne hallott volna közülünk a nagy angliai vonatrablásról, amely a maga korában, a múlt század derekán elhíresült témává vált a közbeszédben. Az esetről film is készült, amely nézők millióit csalogatta a mozivászon elé. Igazán azóta sem tudta, senki olyan, ezt az ismertséget elorozni az elkövetőktől, aki a görbe utakat kedveli. Annak ellenére sem, hogy a banda tagjainak többségét idővel elfogták és rács mögé küldték. A legnagyobb RABLÓ azonban mindmáig szabadon garázdálkodik. Ha nem is ebben az idézett történetben.

Kép forrása: Wikipédia

Sátán, akinek céltáblája nem más, mint a saját HOLNAP-unk. Hogy nem véletlen az életünk. Egyikünké sem. Annak Felülről való értelme és célja van. Sokáig rúgódoztam a Bibliának Krisztus Keresztjéről való beszámolója ellen. Ugyan mi értelme van ilyen szenvedésnek? Mitől lenne fontos ez az én számomra? Egyedülállóan fontos. S azt vettem észre, bár olvasom a Szentírást, járok többféle keresztény közösségbe, még missziózom is, nem is keveset. A HOLNAP-om mégis egyre csak zsugorodik. S valahol az is felsejlett, ezzel együtt nincs valódi Reménységem. Félek a haláltól. És még annyi minden mástól is.

Úgy esett, hogy gyerekekkel beszélgettem a közelmúltban Istenről, a Bibliáról. Egyikük rákérdezett, a gyerekek kendőzetlen őszinteségével: Akkor maga hívő? Ott és akkor igennel válaszoltam, de ott volt bennem a „de”. Valóban az vagyok? Akkor épp egy bibliaismereti vetélkedőre készültünk közösen ezekkel a lurkókkal, melynek témája Lukács evangéliuma volt. S nem voltam benne biztos, hogy olyan nagyon akarom az utolját, Krisztus szenvedésinek a leírását is elolvasni. Olyan gyenge voltam hozzá. Azonban csoda történt. Megragadott benne az az egyetlen mondat, amit Lukács, a történetíró így ad vissza a revideált fordítás szerint: „Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment.” (22,39)

Jézus ettől az egy mondattól számomra főszereplővéjé vált az evangéliumnak. Akit nem kényszerít senki, nem tanácskozik senkivel, de rálép a számára kijelölt útra, mert ez az Ő Atyjának az akarata. S mindezt az eljövendő szenvedést nem önmagáért, hanem másokért, de legfőképpen MIATTAM, HELYETTEM és ÉRETTEM teszi. S hogy mindez megtörtént. S ez végérvényesen elég. Számomra is ELÉG. Mert az Atyának is elég volt ez! Nem kell már küzdenem érte, kínkeserves akarással újra és újra nekifeszülni, csak belépni abba és benne maradni. S ebben benne van a MÚLT, a MA és az ELJÖVENDŐ HOLNAP. Számomra is. Egy bölcs keresztény így fogalmazta ezt meg, amiről most írtam összefoglalóan: Mielőtt megragadnád Krisztust, engedned kell, hogy Ő ragadjon meg TÉGED. Az Igén keresztül! Tapasztalatom szerint sokunkkal ez csak akkor történik meg, amikor végére érünk a saját erőnknek. De hála legyen érte, hogy megtörtént és megtörténik ez ma is, sokakkal. SDG.

Sok évvel ezelőtt töprengtem el azon, mennyire kísért mindannyiunkat, hogy a saját vagy az általunk kiválasztott közösségünk véleményét, többségben levőként, valamiképp az igazsághoz legközelebb állóként éljük meg. Ma már bölcsebb lehetek ennél. Hiszem, hogy a valódi igazság, mindig több valahol a saját igazságunknál. Ha megengedjük, benne lehetnek olyan vélemények is, melyek első hangzásra idegennek, vállalhatatlannak tűnnek. De ettől lesz személyes és élő. Mert az élet nemcsak rólam szól. Legalább annyira a másikról is. S most, íme a sok éves történetem, ahogy akkor megihletett. Jó időtöltést kívánok hozzá.

Volt egyszer egy énektanár, aki egy messzi országban a dzsungel szélén lakott. Nagy örömmel és tele energiával tanított – válogatás nélkül – gyermekeket, felnőtteket arra, hogyan kell szépen énekelni. Éjszakánként elalvás előtt is, csak ez járt az eszében: nincs szebb muzsika az emberi énekhangnál. Egyik éjszaka azonban fülsértő, artikulátlan hangok zökkentették ki gondolataiból, melyek a dzsungel felől szóltak. Az énektanár bosszúsan húzta fejére a takarót: micsoda kakofónia. De még a takaró alatt is bántotta a szokatlan zaj. Innentől kezdve az est leszálltával egyre többször fülébe hasított ez a különös, idegeit egyre inkább próbára tevő hangzavar. Derűs elégedettsége, mely korábban napi munkájának lefekvés előtti összegzésében érte el tetőpontját, rövid időn belül elérhetetlen távolságba süllyedt. Már nappalonként is egyre szürkébbnek találta énektanári munkáját, mert az járt az eszében: mi értelme van, hogy mind többen és többen énekelnek, ha ilyen merénylet is háborítatlanul létezhet az emberi énekhang ellenében.

Arra jutott, ha vissza akarja nyerni korábbi örömét a munkájában, el kell érnie: ez a valami vagy hallgasson el, vagy kapcsolódjon be az általa szünet nélkül hallott gyönyörűséges harmóniába. Nappalonként hiába fülelt, a felkavaró zajorgia csak éjszakánként hallatszott, de egyre hangosabban és egyre sűrűbben. Egyik éjszaka aztán nem bírta tovább: ezt nem lehet elviselni! Úgy, ahogy volt, papucsban, pizsamában nekivágott a dzsungelnek, egyedül hangvilláját vitte csak magával. Csetlett, botlott a sötétben, tapogatózott, majd mikor már visszafordult volna, még hangosabban fülébe hasított az éjszakai csendháborító műsora. Akkor is a végére járok, ha beleszakadok. Ha.... ha reggelig vissza sem érek. Tovább csörtetett, kapaszkodott az itt-ott vizes, pókhálós sűrűben. Az éjszakai koncert egyre tisztább szólamokban, de kakofón hangzásából mit sem veszítve, mind erősebben szólt. Mígnem egy barlang szuroksötét szája útját állta a tanárnak.

Meg vagy! - gondolta magában. Előkotorta csapzott pizsamája zsebéből a kis hangvillát, jobb híján a körméhez koccintotta, majd szép halkan egy „a” hangot intonált. A barlang felől azonban nem érkezett válasz. Újra próbálkozott, most már nem csak az „a” hanggal, hanem egyszerűbb dallamsorokkal. De nem jött felelet. Egyre izgatottabb lett. Belekezdett egy jól ismert, számára legkedvesebb ária belépőjébe. A téma közepén már tele torokkal énekelt, belefeledkezve abba a harmónia zuhatagba, mely egész életét betöltötte. Szépnek, csodálatosnak látta a világot. Hiszen nincs szebb az emberi éneklésnél. A barlang szájából egyszer csak rettenetes ordítással egy csíkokkal szabdalt árny karmai sújtottak feléje. Vérző torokkal hanyatlott a földre. Az utolsó „a” már csak sóhajként lebegett a tanár ajkai fölött. Tanítványai két nap múlva indultak a keresésére. Ugyanott találták, ahol szépséges áriájából tartott bemutatót, holtan, kezével még mindig a hangvillát szorítva.

Kép forrása: europress

Csalódott növendékei bosszút esküdtek: a gyilkos – akármi is volt – nem élheti túl szeretett tanárukat, az egész dzsungelt tűvé teszik érte, ha kell. Hetekig tartó kutatás kezdődött, még fegyveres segítőket is felfogadtak. Egy párás hajnalon aztán a fegyveresek, hosszú rudakon egy hatalmas állat elejtett testét cipelve érkeztek vissza a városba. Egy tigrisét. A tanítványok körbevették a testet: te szörnyeteg, hogy merted elpusztítani azt, aki olyan szépen énekelt. Először csak egy bátortalan „a” hanggal próbálkozott egyikük, de rögtön akadt társa is. S néhány pillanattal később, zúgott-zengett a csodálatos harmónia, mintha csak szeretett tanáruk vezényelte volna közéjük állva. A tigris meg sem moccant. Végleg elvették a kedvét attól, hogy megtanuljon énekelni.