Sok évvel ezelőtt töprengtem el azon, mennyire kísért mindannyiunkat, hogy a saját vagy az általunk kiválasztott közösségünk véleményét, többségben levőként, valamiképp az igazsághoz legközelebb állóként éljük meg. Ma már bölcsebb lehetek ennél. Hiszem, hogy a valódi igazság, mindig több valahol a saját igazságunknál. Ha megengedjük, benne lehetnek olyan vélemények is, melyek első hangzásra idegennek, vállalhatatlannak tűnnek. De ettől lesz személyes és élő. Mert az élet nemcsak rólam szól. Legalább annyira a másikról is. S most, íme a sok éves történetem, ahogy akkor megihletett. Jó időtöltést kívánok hozzá.

Volt egyszer egy énektanár, aki egy messzi országban a dzsungel szélén lakott. Nagy örömmel és tele energiával tanított – válogatás nélkül – gyermekeket, felnőtteket arra, hogyan kell szépen énekelni. Éjszakánként elalvás előtt is, csak ez járt az eszében: nincs szebb muzsika az emberi énekhangnál. Egyik éjszaka azonban fülsértő, artikulátlan hangok zökkentették ki gondolataiból, melyek a dzsungel felől szóltak. Az énektanár bosszúsan húzta fejére a takarót: micsoda kakofónia. De még a takaró alatt is bántotta a szokatlan zaj. Innentől kezdve az est leszálltával egyre többször fülébe hasított ez a különös, idegeit egyre inkább próbára tevő hangzavar. Derűs elégedettsége, mely korábban napi munkájának lefekvés előtti összegzésében érte el tetőpontját, rövid időn belül elérhetetlen távolságba süllyedt. Már nappalonként is egyre szürkébbnek találta énektanári munkáját, mert az járt az eszében: mi értelme van, hogy mind többen és többen énekelnek, ha ilyen merénylet is háborítatlanul létezhet az emberi énekhang ellenében.

Arra jutott, ha vissza akarja nyerni korábbi örömét a munkájában, el kell érnie: ez a valami vagy hallgasson el, vagy kapcsolódjon be az általa szünet nélkül hallott gyönyörűséges harmóniába. Nappalonként hiába fülelt, a felkavaró zajorgia csak éjszakánként hallatszott, de egyre hangosabban és egyre sűrűbben. Egyik éjszaka aztán nem bírta tovább: ezt nem lehet elviselni! Úgy, ahogy volt, papucsban, pizsamában nekivágott a dzsungelnek, egyedül hangvilláját vitte csak magával. Csetlett, botlott a sötétben, tapogatózott, majd mikor már visszafordult volna, még hangosabban fülébe hasított az éjszakai csendháborító műsora. Akkor is a végére járok, ha beleszakadok. Ha.... ha reggelig vissza sem érek. Tovább csörtetett, kapaszkodott az itt-ott vizes, pókhálós sűrűben. Az éjszakai koncert egyre tisztább szólamokban, de kakofón hangzásából mit sem veszítve, mind erősebben szólt. Mígnem egy barlang szuroksötét szája útját állta a tanárnak.

Meg vagy! - gondolta magában. Előkotorta csapzott pizsamája zsebéből a kis hangvillát, jobb híján a körméhez koccintotta, majd szép halkan egy „a” hangot intonált. A barlang felől azonban nem érkezett válasz. Újra próbálkozott, most már nem csak az „a” hanggal, hanem egyszerűbb dallamsorokkal. De nem jött felelet. Egyre izgatottabb lett. Belekezdett egy jól ismert, számára legkedvesebb ária belépőjébe. A téma közepén már tele torokkal énekelt, belefeledkezve abba a harmónia zuhatagba, mely egész életét betöltötte. Szépnek, csodálatosnak látta a világot. Hiszen nincs szebb az emberi éneklésnél. A barlang szájából egyszer csak rettenetes ordítással egy csíkokkal szabdalt árny karmai sújtottak feléje. Vérző torokkal hanyatlott a földre. Az utolsó „a” már csak sóhajként lebegett a tanár ajkai fölött. Tanítványai két nap múlva indultak a keresésére. Ugyanott találták, ahol szépséges áriájából tartott bemutatót, holtan, kezével még mindig a hangvillát szorítva.

Kép forrása: europress

Csalódott növendékei bosszút esküdtek: a gyilkos – akármi is volt – nem élheti túl szeretett tanárukat, az egész dzsungelt tűvé teszik érte, ha kell. Hetekig tartó kutatás kezdődött, még fegyveres segítőket is felfogadtak. Egy párás hajnalon aztán a fegyveresek, hosszú rudakon egy hatalmas állat elejtett testét cipelve érkeztek vissza a városba. Egy tigrisét. A tanítványok körbevették a testet: te szörnyeteg, hogy merted elpusztítani azt, aki olyan szépen énekelt. Először csak egy bátortalan „a” hanggal próbálkozott egyikük, de rögtön akadt társa is. S néhány pillanattal később, zúgott-zengett a csodálatos harmónia, mintha csak szeretett tanáruk vezényelte volna közéjük állva. A tigris meg sem moccant. Végleg elvették a kedvét attól, hogy megtanuljon énekelni.